Ezért tart itt a helikopter-modellezés
II. rész

Az előző részben azt néztük meg, hogy mi helisek miért vagyunk hátrányban minden más repülőmodellező ághoz képest. Ha nem olvastad, akkor érdemes azzal kezdeni, majd visszatérni ide. Most pedig nézzünk egy kis történeti vonalat, hogy honnan hova jutottunk.

Fel és le

A helikoptermodellezés kezdetétől, ami a 70-es évekre tehető, egészen a 90-es évekig ez a fajta modellezés egy úri huncutság volt. Egy rétegsport. A technikai fejlesztések még gyerekcipóben sem jártak, a modellek túl azon, hogy veszélyesek voltak, túl sokat nem is tudtak. Megtanulni repülni meg igencsak nagy kihívást jelentett, hiszen ha egyszer is hibáztál, a modell ment a levesbe, szimulátor még nem volt.

A 80-as években a modellek már kezdtek egész jó formába kerülni, megjelentek az első giroszkópok, igaz ezek még csak rate módban működtek. A rádiók között is megjelentek az igazi digitális technikák, viszont cserébe egy-egy modellt felprogramozni nem kis kihívást jelentett. Ma meg már azt se tudjuk, hogy mi az a Revo mix, sőt mára már a sub trim is funkcióját vesztette. De ebben az időben még mindig csak a tehetősebbek repülhettek helikopterrel. A modellek mind nagyok voltak, mivel az egyetlen meghajtás a belsőégésű motor lehetett, ez meg erősen lekorlátozta a minimális méretet.

Aztán eljött a 90-es évek és ezzel együtt a digitális forradalom, na meg az akkumulátorok között is megjelentek a litium alapú akkumulátorok. És megjelent a kefe nélküli szinkron motor, azaz a brushless motor. Megnyílt a technológia a kisebb méretű, de teljes értékű helikoptermodellek felé is. Az ezredforduló után megjelentek a Mini Titan-ok, a T-Rex 450-esek, a Walkera DragonFly-ok, a Honey Bee King azaz a HBK és így tovább. Drága és jó modellek, kevésbé drága és még mindig jó modellek, meg egy tonnányi kacat öntötte el a modellezni vágyókat - mármint azokat, akik valahogy pont a helizésnél kötöttek ki.

Eljött az idő, hogy az RC helikopteres repülés tömegsporttá válhasson. És el is indultunk ebbe az irányba, a modellezők száma szépen gyarapodott. Történt mindez annak ellenére, hogy a legtöbben sosem akartak helikopterrel repülni, csak valahogy úgy alakult, aztán benne ragadtak. Nem vagyok kivétel ez alól én sem, de ez egy másik történet.

Szerte az országban modellheliztek az emberek. 2010-ben egy telefon péntek este, és szombaton 25-30 ember jelent meg a Hajógyári-szigeten. Egy átlagos versenyen 20-25 pilóta volt ott az eligazításon - mindez Magyarországon. A kitek nem voltak olcsók, de azért aki nagyon akart, az csak vett egy helit, majd még egyet, aztán a következőt. Törtünk, javítottunk, rohantunk alkatrészért a Modell & Hobby-ba, a Modell Hungáriához, az RC Pandához, raktuk össze a modelleket a mezőn, aztán dobtuk a következő startot. Volt 3-6-9 akkupakk, meg mentek a töltők az autókról, és elment a komplett szombat, meg a vasárnap. A család utálta, de mi szerettük.

A legtöbben 450-essel repültek, volt egy pár 500-as, meg egy-két egyéb modell is, de azért jellemzően a 450-es (a 380-as méret) volt a jellemző. Nem volt fenntarthatatlan még akkor se, ha reccsent. Ebben az időben szinte bárhol lehetett modellező helyet találni: Soroksár Tesco, HHH, Hajógyári-sziget, M3 Scania, M3 MBK, Mátyásföld, Óbuda gödör, Farkashegy, Szigetszentmiklós M0, Törökbálint Depo, Gödöllő repülőtér amik így hirtelen beugranak, mint helyszínek. Na és persze a HK (nem a Hobby King).

Voltak köztük "hivatalos" és nem hivatalos helyek. Volt ahova vizsga kellett, volt ahova klubtagsági, de volt olyan is, ahol elég volt viselkedni. Mert viselkedni mindenhol kellett. Ez utóbbinak még lesz jelentőssége.

Jártunk bemutatózni, jártunk rendezvényekre, repültünk polgári és katonai rendezvények keretében. Én repültem tök hivatalosan Kecskeméten a katonai repülőtér mellett, a Pápai Repülőtéren a nyílt napon, Szolnokon a Helikopterbázison többször is. Népszerűsítettük a hobbit. Ekkor indult az rchelicopter.hu is. És álmunkban nem gondoltuk, hogy egyszer még azért fogunk küzdeni, hogy ki ne haljunk.

Aztán jött a csoda, amiről nem gondoltuk volna, hogy a hobbink kihalásához vezető út első köve: Mikado VBar. Eddig a pillanatig egy modellhelikopter elképzelhetetlen volt a flybar (legtöbb esetben hiller) nélkül. Na de a VBar... Virtual (fly)bar - annak, aki nem tudná, hogy mit jelent a VBar. És a hillert el lehetett hagyni, megjelentek a flybarless rotorfejek, az átépítőkészletek, no meg persze a flybar nélküli Mikado Logo helikopterek. Ezzel az elektronikával szépen lehet stabilizálni a helikoptert, megcsinálja azt, amit a flybar, csak hát egy törés esetén kevesebb alkatrész törik, kisebb a szükséges teljesítmény, sőt az elektronikával szépen lehet állítani, sőt előre megjósolni, hogy mit kell korrigálni ahhoz, hogy a helikopter ne vágja magát hanyatt egészen pontosan 53 századmásodpercen belül.

Szép új világ, de ha ezzel az elektronikával és ezzel a módszerrel lehet egy helikoptert stabilizálni, akkor mi mást lehet még? Bármit. Például drónt. Azaz az első időkben még tricoptert, majd quadrocoptert. Ekkor még nem a drón volt a használatos név az új "helikopterekre". Mert hát ugyan nem úgy néznek ki és nem is úgy működnek, sőt az igazi helikopter definíciójának egyáltalán nem felelnek meg, de hát ugyanúgy kell őket repülni, tehát helikopterek.

Lett is belőle baj, mert a 2011-es Heli OB NaIv (ügyességi) versenyén, a tricopternek nem volt ellenfele. Hagyományos helikopterrel szimplán a közelébe nem lehetett érni. Amit egy heli a legjobb esetben országos rekorddal 38 másodperc alatt repült le, azt a tricopter megcsinálta 23 másodpercben. A szervezés meg ott állt, hogy "akkor most mi van?" És mi már akkor tudtuk, hogy ebből a drónvilágból még lesz baj.

Igaz, azok a drónok még nem a mai drónok voltak, még igencsak kezdetleges tudással bírtak egy mai akármihez képest. De már azok is maguktól voltak stabilak. Már volt attitude mód, ami a helikoptereknél ma sincsen - csak elengeded a botokat és a drón kistabilizálja magát, vízszintesbe áll. Sőt egyiket-másikat már tabletről is lehetett vezetni.

És a pilótáink elkezdek elszivárogni. A legjobbak is. Először csak mellékesen repültek drónnal, majd felszívta őket a professzionális ipar, és eltűntek a helizésből. A kezdők, meg akik csak helikopterrel akartak repülni, inkább ezt az új helikoptert választották, mert könnyű repülni és nehezebb összetörni. Mivel szinte minden elektronikus, csak alig pár mechanikai darabból áll, a törés sem kerül annyiba. Ahogy az egyik helis akkor mondta: 

Ez volt az első csapás. Akkor azt hittük, hogy ez a legnagyobb baj, de tévedtünk.

Ez lett a legkisebb problémánk. Mára a drónozás is bajban van, az a néhány drónszerviz és drónos szervezet, ami létezik, ugyanúgy az életben maradásért küzd, mint mi. Arról, hogy hogyan jutottunk és jutottak idáig azonban a következő részekben fogunk beszélni.